Olaszország
Lakóhajó,Velence, napfény
Sz.Judit, 2005.nyár
| Bár még csak március van, én már alig várom, hogy nyár legyen. Melegimádó lévén nyaralásunk színhelyéül mindig sikerül kikönyörögnöm valami délebbi országot. Tudom, tudom, a világ északabbra is ezernyi csodával vár, de valahogy a nyaralás nekem egyenlő a napfénnyel, meleggel és a lakóhajózással |
| Casier-ben kaptuk meg hajónkat, amit azonnal be is laktunk. Mind az öten rajongtunk érte, szép volt és kényelmes, harmonikus színei otthonossá tették belső tereit. A konyha is jól felszerelt, mikróval, sütővel, akkora hűtővel, amekkorában az összes finomságunk elfért. Rövid kiképzést kaptunk a hajóról és az útvonalról, és a bázis egyik kedves technikusa próbakörre vitt bennünket.
Az először hajózók számára szinte „kötelező”, hogy legalább az első Y-fordulónál legyen mellettük egy tapasztalt hajóvezető, a visszajáróknak pedig sosem árt egy kis ismeretfrissítés. Így voltunk mi is: felelevenítettük a mozdulatokat, és ez bizony jól jött, mert a Sille folyó ezen szakasza annyira keskeny és kanyargós, hogy minden manővernél oda kellett figyelnünk, nem lehetett „rutinból” vezetni. |
 |
| De amilyen kanyargós, olyan csodálatos és izgalmas is. A part menti növényzet néhol belelógott a vízbe, egy szakaszon szürke gémek kísértek bennünket, majd hamisítatlan olasz nyaralókba kukkanthattunk be a vízről. Negyedórányi hajózás után értük el a városka központi kikötőjét. Úgy döntöttünk, hogy itt töltjük az éjszakát. A vacsorát a naplementére időzítettük, és természetesen a felső fedélzeten terítettünk meg. Előkerült a kikötés utáni séta közben vásárolt olasz bor is, mely megalapozta a társaság kellemes esti hangulatát. Sötétedés után visszahúzódtunk a szalonba, ahol késő estig társasjátékoztunk, kártyáztunk és rengeteget nevettünk. Ennek ellenére másnap reggel már 9 órakor indulásra készen álltunk. |  |
|
| Nem kellett rohannunk, még 6 egész nap és alig 100 kilométer állt előttünk. A folyó csendesen haladt a tenger felé, ideális lakhelyet biztosítva a vízimadaraknak. Egyik alkalommal egy hattyú pár olyan közel repült el felettünk, hogy a hajó miatt szét kellett válniuk. A „kacsabirodalmakról” nem is beszélve, melyek szinte egymásba kapcsolódtak. Kora délután értük el első zsilipünket Portegrandinál. Az alig 30 centiméter szintkülönbséget áthidaló zsilip kezelője igazi „italicum” volt: mérhetetlen jókedv és kedvesség, hangos és széles gesztusok. Természetesen csakis olaszul beszélt, de annyira kifejezően, hogy mindent azonnal megértettünk. Nagy integetéssel és heves Ciao-val köszöntünk el egymástól, majd tovább indultunk a Canale Silone-én Burano felé. |  |
| Alig vettük észre, amikor kiértünk a Lagúnába, a Velence környéki, ezernyi szigettel szabdalt vízfelületet ugyanis mindenhol lagúnának hívják, ahol a víz szintje sokszor a 10-20 centimétert sem éri el, ezért csakis a bójákkal jelölt hajózóúton szabad hajózni.
A legközelebbi és az egyik legérdekesebb városka Burano volt. Kikötésünk után szinte azonnal megrohantuk, órákig fürödtünk hangulatában, melyet a kicsiny sikátorutcák és csatornák, valamint a szivárvány minden színét utánzó házak adnak: lángolóan piros házak mellett eleven rózsaszínű, napsárga, világító kék vagy élénk zöld épületek állnak. A belvárosi forgatagban muránói üvegtárgyakon és buranoi csipkéken legeltettük a szemünket, s végül úgy elfáradtunk, hogy „kénytelenek” voltunk beülni egy étterembe, megkóstolni a helyi étel specialitásokat is. Az éjszakánk pocsék volt. Az éjszakai kikötőhely kiválasztására úgy tűnt, más „előírások” vonatkoznak Olaszországban, ugyanis egy forgalmas „halászhajósztráda” mellett horgonyoztunk le, és hajnalban bizony a dolgos halászok munkába mentek. Minden egyes ladik megringatta hajónkat, és az állandó vízcsapkodás hangját sem fogta fel az üreges hajótest. Az elkövetkező napokban már ügyesebbek voltunk, és gondosan mérlegelve választottuk ki éjszakázó helyeinket. Másnap Muranot választottuk. Egy nem túl messze lévő, ingyenes kikötőhelyen hagytuk a hajót, majd vaporettóval (vízibusszal) mentünk be Muranoba. Azon kívül, hogy kellemes városkáról van szó, a fő attrakciónak mégis a számtalan üvegcsodával telerakott üzletek számítanak. A színes, iparművészek által tervezett ékszerek, lámpák, használati- és dísztárgyak egyedülállóan hirdetik Murano hagyományait. Érdekességképpen egy műhelybe is ellátogattunk, ahol az üvegfújást és az általam csak „üvegkovácsolásnak” nevezett eljárásokat is bemutatták. Már késő délután volt, mire visszaértünk a hajónkhoz, és nekiindultunk, hogy birtokba vegyük Velencét. |
 |
 |
 |
|
Ha a lagúnán hajózunk, számítanunk kell rá, hogy úgy tűnik, mintha egyszeriben egy sci-fi filmbe csöppentünk volna, ahol az űrhajók láthatóan minden szabály nélkül használják a légteret. Így éreztük magunkat, amikor a széles hajózóúton szinte teljes szélességben jöttek szembe a hajók, közben kereszteződésbe értünk, ahol négy irányból is mintha csak minket támadnának az ellenséges cirkálók. De minden hajó nagyon ügyesen navigált, igaz, hogy néha csak néhány centire mentek el egymás mellett (vagy mellettünk), s mi csak kapkodtuk a fejünket, hogy éppen melyik hajó útjából próbáljunk eliszkolni. Utólag csak mosolyogtunk magunkon, hogy annyira izgultunk, hiszen tudtuk, hogy errefelé igazi „tengeri medvék” kormányoznak, és egészen biztosan nem jönnek nekünk. |
 |
 |
 |
| A napok villámgyorsan teltek, s lassan tovább kellet indulnunk Velencéből. Úgy döntöttünk, felhajózunk Padováig. Egyáltalán nem bántuk meg a két napos kitérőt, a város telis-tele van válogatott remekművekkel, és az odavezető úton számtalan villát nézhettünk meg. Ezek a vidéki, kúria-jellegű épületek szinte végigkísérik a Piovego-csatornát.
Olaszországban hajózni éppolyan csodálatos, mint Franciaországban, Hollandiában vagy Írországban, de mégis valahogy egészen más. Talán az állandó napfény, talán az emberek vidám természete, talán a társaság az oka. De ez lényegtelen is, a fontos az, hogy mindjárt itt a következő nyár, s újra hajóútra kelhetünk. Azt hiszem hajlani fogok egy finnországi hajózásra!
|
